Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A polgárőrség története

jelvenypo_debrecen.jpg

Az 1867-1945 időszak kezdetén Európa-szerte felváltotta a gondoskodó állam mintáját – a „Polizeistaat” ideát – a veszélyelhárítás gondolata. Már nem tartották az állam feladatának a lakósságról való sokoldalú gondoskodást. Ehelyett előtérbe került a veszély elhárítási felfogás. Ennek lényege, hogy az állam jólétet biztosító hivatásának princípiuma helyébe a veszélyelhárítás lépett. Ebbe a veszélyelhárító felfogásba illett bele az élet és vagyon ellen irányuló cselekmények, illetve elemi csapások (tűzesetek, árvizek stb.) elleni fellépés, illetve azok megelőzése. A rend védelmére a központi államhatalom a kormány és az önkormányzatok voltak hivatottak. Ebből fakadóan a rendfenntartásért a kormány és az önkormányzatok feleltek. Kisebb „fehér folt” maradt, így a magánkézben lévő személy- és vagyonőri társaságok piacra lelhettek. Ennek ellenére természetesen társadalmi és magánszervezetek is láttak el rendvédelmi feladatokat, azonban a rend fenntartásában betöltött szerepük jóval mérsékeltebb volt, mint ahogyan az a harmadik évezred elején tapasztalható. A rend védelme érdekében veszély-elhárítási teendők körében ideiglenes vagy állandó jelleggel többféle szervezet működött. Általában az élet megszokott működéséhez szükséges és nagyobb értéket képviselő létesítmények, illetve értékek őrzése képezte ezen szervezetek tevékenységét, például gátőrségek, vasúti pályaőrségek, gyárőrségek, bizonyos értelemben a tűzoltóságok is. A polgárőrségek rendszere ekkor a rendvédelem sajátos részét képezte. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, hogy hová sorolhatók a polgárőrségek? Nevezetesen a központi államhatalom, illetve az önkormányzati rendvédelmi testületek számát gyarapították-e, vagy pedig társadalmi, esetleg a magánszférába tartozó rendvédelmi szerveződésként foghatók fel? A polgárőrségeket feltétlenül társadalmi szerveződésnek kell tekintenünk, hiszen a szervezet tagsága önkéntes alapú volt. Tevékenységükért állami, illetve önkormányzati honoráriumban nem részesültek. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy tevékenységük lényegét a település rendvédelmét megvalósító szervezet támogatása alkotta. Alapvetően karhatalmi – bár nem csapaterős – jellegű támogatás nyújtásából állt a polgárőrségek tevékenysége. Ez a helyzet összhangban állt a kivételes hatalom magyarországi koncepciójával. Ennek az volt a lényege, hogy a kivételes hatalom által biztosított kompetenciákat a polgári közigazgatás hatóságai és nem a haderő gyakorolta. A Magyar Királyság területén, a hadműveleti területek kivételével – a rendvédelmi testületek nem kerültek a véderő fennhatósága alá, ezért a polgárőrségeknek is a rendvédelmi testületek fennhatósága alá kellett kerülniük.

E helyzetből fakadóan felmerülhet a kérdés arra vonatkozóan, hogy a magyar állam miért kényszerült a rendvédelmi testületek társadalmi szerveződések által megvalósuló támogatására?

Békeidőben erre nem is volt szükség. A rendfenntartását az e célra létrehozott szervezetek megvalósították. A szükségessé váló fejlesztéseket a rendvédelmi testületeken belül, illetve az új rendvédelmi testületek létrehozásával valósították meg. A polgárőrségek létrehozását a háború következtében kialakult helyzet tette szükségessé. Korábban ugyanis – a nagyobb élő erőt igénylő és a csapaterős feladatokat is – a haderő igénybevételével valósították meg. E teendőket alapvetően a háború időszakában is a véderő igénybevételével teljesítették. A rendvédelmi testületek létszáma azonban jelentősen csökkent, mivel a testületben szolgálatot teljesítők nem mentesültek a behívások alól és – a háború elhúzódása miatt – a létszám kiegészítésére felvételek útján sem kerülhetett sor. Ilyen helyzetben szükséges volt a hiányzó rendvédelmi létszám pótlására, bár a háború kezdetén még nem számítottak annak elhúzódására. Az elnyúló fegyveres harcok nyomán romló közbiztonsági helyzet pedig fokozottan igényelte a rendvédelmi testületek polgárőrök általi megerősítését.

A polgárőrség nem számított vadonatúj szervezetnek, eredete a XVI-XVII. századra nyúlik vissza. Túlélték a céheken nyugvó, úgynevezett fertályrendszerű városi rendőrségeket. E rendőrségek részleges felbomlásának voltak utódai a polgárőrségek. Elsősorban őrzésvédelmi feladataik voltak. Nekik kellett ellátni – háború idején – a katonai őrzést igénylő objektumok, sóhivatalok, postahivatalok, raktárak; laktanyák; sőt, néha egyes erődök védelmét, de felhasználták őket katonai szállítmányok kíséretére is. A XIX. században törvénycikk mondta ki, hogy a nemesi felkelés számára a városoknak nem kell lovasokat kiállítaniuk, ha azok helyett a belbiztonság védelmére „kellőleg fölszerelt s fegyverekkel ellátott polgárőrséget” tartanak. 1808-ban az országgyűlés már egyenesen kötelezte a szabad királyi városokat a polgárőrség felállításra „a törvényes felmerülő esetben, nyílt háború idején”. „A polgárőrség fő feladata szükség esetén a belső rend fenntartása, «mellesleges célja az ünnepélyeken való díszelgés» volt. A polgárőrség mai fogalmaink szerint háborúban, a hátországban biztosította a fontosabb objektumokat. Ezzel segítette elő a haderő összevonását, erejének felhasználását. Amikor a rend helyreállítása érdekében elégtelennek bizonyultak a csekély létszámú önkormányzati rendvédelmi erők, ugyancsak a polgárőrséget alkalmazták. Ily módon olcsó, helyi manővertartalékra tett szert a korabeli rendvédelem. A polgárőrség tagjai – néhány kivételtől eltekintve – ellentétben a rendvédelmi testületek tagjaival, nem élethivatásként űzték polgárőri teendőiket. Tisztes polgári hivatással rendelkeztek. Szükség esetén állították őket hadrendbe. Bizonyos rendszerességgel azonban kiképzésben is részesültek. A polgárőrség háborús helyzet esetén köteles volt a katonai elöljáróságnak engedelmeskedni, békeidőben a városi hatóság irányítása alá tartozott. A polgárőrség 1809-ben a szabad királyi városokban összesen 35 800 főt, 1811-ben (Fiume nélkül) 34 052 főt számlált. A nagyobb mezővárosokban szintén megszervezték a polgárőrséget. A napóleoni háborúk végeztével a polgárőrségre nem volt komolyabb szükség, errő1 tanúskodik létszámának drasztikus csökkenése: 1848 tavaszán a szabad királyi városokban összesen 7530 főt mutatnak a források.” Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc során a polgárőrségek alkották a nemzetőrségek csíráit. „A nemzetőrséget fontossága, egységes irányítása érdekében gróf BATTHYÁNY Lajos miniszterelnök saját fennhatósága alá helyezte. Az első hetekben a nemzetőrség szervezése a városokban hozott nagyobb eredményeket. Kezdetben a nemzetőr alakulatok többsége úgy jött létre, hogy a meglévő polgárőrségek kiegészültek az önként jelentkezőkkel. Ekkor a létszám kb. 55-60 000 fő lehetett. A Pozsonyban és Pesten kirobbant antiszemita zavargások felszámolásában a nemzetőrség jól szerepelt, komoly segítséget jelentett a kormánynak. Országos szervezésre vonatkozó első intézkedésekre április 20-a után került sor. Gróf BATTHYÁNY Lajos miniszterelnök intézkedésére felállították a nemzetőrség csúcsszervét, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot. A haditanács az ország minden nemzetőr alakulata fölött rendelkezhetett. Május végétől megalakultak a haditanács osztályai. Az egységes szervezés miatt a meglévő polgárőrségeket feloszlatták, és lakóhelyük szerint osztották be őket a helyi nemzetőrségekbe.” Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követően a polgárőrségek visszaállítására nyilvánvalóan nem kerülhetett sor. A HABSBURGok jogeljátszási koncepciójával nem állt összhangban a rendvédelem társadalmi szerveződésű megerősítése. A kiegyezés után pedig nem merült fel a polgárőrségek újbóli létrehozásának igénye.

Az I. világháború azonban felvetette a Magyar Királyságban működő rendvédelmi testületek megerősítésének szükségességét. Ekkor nyúlt vissza a magyar kormányzat a magyar polgárőr hagyományokhoz. Ma már meglehetősen reménytelen a polgárőrségek pontos létszámának megállapítása. Nem járhatunk azonban messze az igazságtól, ha – figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy az ország valamennyi településén létre kellett hozni – a tűzoltósággal hasonló méretű szervezetként becsüljük meg. A mintegy 60 667 főnyi létszám azonban csupán a háború időszakára értendő. 1914 őszén belügyminiszteri rendelettel hozták létre a polgárőrséget a meglévő rendvédelmi szervezetek támogatására, a közrend biztosítása érdekében. A polgári őrségek szervezetét a rendelet a Magyar Királyság egész területére kiterjesztette, feladatát a lakosság élet– és vagyonvédelme alkotta. Polgárőrségek rendvédelmi jogkört nem gyakorolhattak, tevékenységüket a rendőrhatóságok utasításai szerint kellett ellátniuk, tagjainak felkészítéséről – elsősorban a fegyverhasználatra vonatkozóan – a rendőrhatóságoknak kellett gondoskodniuk. A polgárőrségek tagjai 18. életévüket betöltött, feddhetetlen erkölcsű, magyar állampolgárságú, egészséges férfiak lehettek. Azok, akik még nem részesültek katonai kiképzésben, nem kérhették felvételüket. A polgárőröket ugyanúgy behívhatták katonai szolgálatra, mint akik nem léptek be a polgár- őrségbe. A polgárőrök parancsnokaikat és helyetteseiket választották, de a rendőrhatóság hagyta jóvá. A polgárőröknek fegyverhasználati joguk volt, fegyverzete kardból és lőfegyverből állt. Fegyverüket önállóan szerezték be. Abban az esetben azonban, ha a rendvédelmi testületek tagjai nélkül láttak el szolgálatot, csak önvédelemre használhatták. A polgárőrség egyenruhát nem kapott. Bal karjukon azonban szolgálatban „polgári őr” feliratú nemzeti színű szalagot voltak kötelesek viselni. A polgári őrségek tagjait elsősorban olyan szolgálatokra osztották be, amelyek nem igényeltek különösebb rendvédelmi szakismeretet. Természetesen szükség esetén más jellegű szolgálatot is elláthattak, azonban arra kellett törekedni, hogy ilyen esetekben feladatukat szakképzett rendvédelmi testületi tag társaságában lássák el. A polgári őröknek esküt is kellett tenniük.

Az Őszirózsás Forradalom időszakában a gyökeresen megváltozott közbiztonsági helyzet kikényszeríttette a rendvédelmi testületeket támogató karhatalmi jellegű szervezetek létrehozását. A frontokról tömegesen hazatérő felfegyverzett tömegek kordában tartására az eredeti személyi állománnyal rendelkező rendvédelmi testületek elégtelennek bizonyultak volna, hát még az önmaguk árnyékaként működő magyar rendvédelmi szervezetek. A helyzetet jól érzékelteti dr. DIETZ Károly rendőrfőkapitánynak a TISZA-perben elhangzott tanúvallomása. „Lövethettem volna, de nem volt kivel. Az én 700 emberemmel szemben a proletárdiktatúra oldalán állt: a 20 000 főnyi helyőrség, a 2000 főnyi tengerész, a 18 000 leszerelt katona, 1000 vasúti rendőr, a felfegyverzett munkásság és még 5000 népőr”. (A kommunista párt sok fegyvert vásárolt az országon át visszavonuló Mackensen hadtest katonáitól, és ezzel fegyverkezett fel.) Szükség volt tehát különböző névvel működő karhatalmi szervezetek létrehozására. Városokban többnyire az önkormányzatok, vidéken pedig a nagyobb birtokosok hoztak létre ilyen szervezeteket. Budapesten ilyen szervezet volt például a Védőrség és – a tisztán szociáldemokrata alakulatnak tekinthető – Népőrség. A központi államhatalom is törekedett országos karhatalmi szervezet létrehozására, ez volt a Nemzetőrség. A Nemzetőrség létszáma 1918 végére már meghaladta a 80 000 főt. A Tanácsköztársaság létrejöttével azonban minden rendvédelmi erőt megszüntettek, illetve a Vörös Őrségbe integráltak. A Tanácsköztársaság leverését követően – a jogfolytonosság alapelvéből kiindulva – a forradalmak előtti állapotokhoz tértek vissza. A háborús körülmények szülte speciális megoldásokat – mint például a polgárőrség – azonban nem hívták újra életre. Ehelyett – az 1914–1919 közötti időszak tapasztalatait figyelembe véve – igyekeztek konszolidálni a magyar rendvédelmet.

Forrás: PARÁDI Ákos, A magyar rendvédelem civil szerveződései 1867–1945 /részlet/